„Mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az
állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig
nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott
Szentlélek által.” (Róma 5,3/b-4)
Pál apostol azt mondja, hogy
igazán az állhatatosságot, a türelmet, a nehéz helyzetek szülik meg bennünk. Az
állhatatosság (hypomone) az újszövetségben eredetileg azt jelenti, végig ott
maradni, kitartani, nem tágítani.
Ha képet keresünk rá, az
„állhatatosság” olyan oszlop mely egyben tartja a házat. Aktív cselekvés,
„állhatatos ellenállás” (A.Grün), megállok, várok nemcsak magamért, másokért
is. Várakozni nem könnyű. Vannak, akik már húsvét után tanulságokat vontak le,
hogy mit tudunk átvinni majd a koronavírus idejéből, a hétköznapokba. Hogyan
viselkedtünk, viszonyultunk egymáshoz, mit adtunk, kaptunk? Jó kérdések, de még
nincs itt az ideje az összegzésnek.
Útközben vagyunk, megállhatunk,
de csak annyi időre, hogy az eddigi tapasztalatainkból,
erősségeinkből, gyengeségeinkből, jó,
rossz dolgainkból erőt merítsünk az előttünk álló időre. Ma arra van
szükségünk, hogy a jelenre figyeljünk: hogy vagyok itt és most, miben vagy
kiben reménykedek? Ha türelmes vagyok, mi ad nekem megállást, nyugalmat? Van-e
a nyugalmamban békesség? Ha nyugtalan vagyok és feszült, dühös, be merem-e
vallani önmagamnak, hogy igen most ez van, hiszek istenben, de bosszant a
helyzet.
Mindenki másként éli meg a
türelmet, van, aki távol tartja magát belül mindentől, csak semmi meg ne
zavarja, ezért jobb kimaradni, nem érezni. Van, aki szüntelenül pörög,
tevékenykedik mindent rögtön helyre akar tenni, addig nem nyugszik amíg el nem
intézi, nem tud várni.
Az állhatatosság a kettő között
van, életünk közepén. A két pólus között belülre kell figyelnünk, a lényegre, a
szívünkre, a szív „egyedül Istenben nyugszik meg” (Augustinus) a Szentlélek
által Isten áradó szeretetében.
A Lélek gyümölcse (Gal 5,22) a
türelem (makrothymia) ez a türelem kitágítja a szívet, lelket, bátor, nem fél a
várakozásban. Erőt kap a saját türelmetlenségének elhordozásához, Isten szerető
csendje legbelül magától, észrevétlenül „árad”, növekszik benne. A titok az,
minél nagyobb a szorongattatás, belül az életünk közepén egyre nagyobb lesz az
Isten szeretete, belül növekszik Krisztus formájára a valódi arcunk, énünk,
amiben egyek vagyunk Ővele.
Húsvét és pünkösd között hagyjunk
magunknak időt, keressük a csendeket és használjuk ki azokat a pillanatokat,
amikor megállhatunk. Hiszem, hogy az a reménység születik meg bennünk, mely
meghaladja az értelmet.
Áldjon meg minket a mi Atyánk,
aki türelmes és jóságos, hogy mi is türelemmel éljük az életünket. Ő vár ránk,
hogy mi is állhatatosan tudjunk várni, Ő lát minket, hogy mi is Őt látva
reménységgel nézünk önmagunkra, embertársainkra, a teremtett világra.
- Tóth János -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése