Pocsolyába léptem... de akarok-e továbblépni?

„A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem sem kellene elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok. … Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. … Beszélni kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan. Az élet, ha elmesélhetővé lesz, akkor viselhetővé is lesz.”[1]

38 év után, valaki észreveszi őt! Valaki, aki fiatalabb mint ő. Valaki, aki meglátja ezt a reménytelen helyzetben levő életet. Odalép hozzá, és a kérdés, amit feltesz úgy kavarják fel a 38 éve beteg ember érzéseit, mint az angyal a Bethesda tavának vizét.

„Akarsz-e meggyógyulni?” – kérdezi Jézus. És meg is akadunk … mégis micsoda kérdés ez? 38 éve minden alkalommal, amikor az angyal felkavarja a vizet, felkavaródik benne is a remény, hogy talán most ő lesz az, aki a csodában részesülhet, de valaki mindig megelőzi. 38 év remény és reményvesztettség váltakozásában, érzelmileg, lelkileg nagy terhet jelent bárki számára. Hogyne akarna meggyógyulni?

Mégis okkal teszi fel a kérdést Jézus. Ez az ember ennyi év alatt akár meg is szokhatta ezt az állapotot, és akár bele is törődhetett már annak minden hátrányával és előnyével. Mint ahogy sokan ezt is teszik! 'Legalább van mellettem valaki!', 'Legalább így érzem, hogy fontos vagyok!', 'Legalább neki még kellek', ’Legalább ezt a helyzetet/embert/érzést/főnököt/munkahelyet már ismerem ’.

Egy kis kortörténetet is idehozva, és az egzisztenciális dilemmát is bevonva, egy kutató, Hanna Wolf szerint ugyanis, ennek a beteg állapotnak nagyon is voltak előnyei. Az ókori keleten a koldusok és fogyatékkal élők koldulással tisztességes vagyonra tehettek szert a koldusszervezetek védelmében, így Hanna Wolf szerint a gyógyulás azt is jelenti, hogy a mi meggyógyítottunknak most egyszer csak dolgoznia kell az addigi semmittevés helyett.^[2] Komoly dilemma. A betegnek át kell gondolnia mit is akar! Rá kell jöjjön, mire vágyik. 

Te, tudod? Tudod, hogy akarsz-e meggyógyulni? Akarod igazán hogy változzanak a dolgaid? Vagy megszoktad? Berendezgetted? Kicsinosítottad már? Túl sok idődet emésztette fel? Túl sok energiát öltél már bele?

Jézus megdöbbentő kérdése a mi életünkben is fontos, hiszen alapvető hozzáállást tisztáz. Akarsz-e meggyógyulni? Fontos az akarat, fontos a vágy, hogy vágyakozzunk a gyógyulás után. Enélkül nem megy. Egy ismerősöm szokta mondani a pocsolyába ragadt életekre: Nem fáj (még) neki eléggé!

Elment a tanítvány a mesterhez, és azt mondta: „Mester, én annyira szeretnék találkozni Istennel! Mondd, mit tegyek?” Mire a mester: "Cselekvésre nincs szükség; vágyakozzál!" „De hát én nagyon vágyakozom az Istenre.” Mire ő: "Jó, majd meglátjuk." Később elmentek együtt úszni. Ahogy úsztak, a mester odament a tanítvány mögé, és belenyomta a vízbe. Végül fölengedte. „Ezt most miért csináltad?” - kérdezte a tanítvány, levegő után kapkodva. És akkor a mester azt válaszolta: „Na, látod, ha majd az Istenre úgy fogsz vágyakozni, mint ahogy erre a levegőre vágyakoztál, akkor fogsz is Vele találkozni!”[3]

A gyógyulás előfeltétele, hogy ott legyen a vágy bennünk! Betegség és magány, reményvesztettség és kilátástalanság börtönébe zárva is pontosan tudnunk kell, mire vágyunk! Ahogy a 38 éve beteg, belefáradhatott volna a várakozásba, megszokhatta volna ezt az állapotot, úgy a ma emberének is lehet „kényelmes” a kialakult helyzet okozta regresszív énállapot. Sok pszichológus, terapeuta vagy coach ír azokról a találkozásaikról, amikor a hozzá fordulók ugyan szeretnének egészségesek lenni, de meggyógyulni nem akarnak, hiszen ez az állapotuk az évek alatt eszközzé vált a kezükben családjuk, házastársuk sakkban tartásához.

A megoldáshoz vezető úton „a legmélyebb vágyaink a fontosak, azok, amelyek meghatározzák az életünket, s amelyek segítségével megtudhatjuk, hogy kivé kell válnunk, és mit kell tennünk.”[4]. Vágyakozni kell a megoldás után, így észre kell venni és ki kell mondani a vágyainkat! Ez a vágyakozás, ha elég erős elindítja a változást, és elvisz arra a pontra, amikor szembe kell nézni a fordulópont utáni életünkkel.

„Ha az egész történetedet, amit nem bírsz elviselni sem, elkezded átalakítani szöveggé, akkor annak már a mozdulattól más súlya lesz, transzformálódik. Már nem egy elviselhetetlen élet, hanem egy megrázó történet. Tehát a történet nem az élet maga, nem te vagy, hanem belőled egy rész csak. És ha nem te magad vagy az egész fájdalom, hanem az csak egy részed, akkor meg is szelídítheted.”[5]

---

[1] TISZA Kata, Most. Túlélő leszel, nem áldozat, Scolar Kiadó, Budapest, 2019, 35.

[2] Hanna WOLF, Jézus a pszichoterapeuta, Egyházfórum, Budapest, 1995, 23.

[3] PÁL Ferenc, Tükör által világosan – Isten arcvonásai az önismeret fényében, Kairosz Kiadó, Budapest, 2009, 221

[4] James MARTIN SJ, Jezsuita spiritualitás – Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez, Ursus Libris, Gyál, 2013, 66.

[5] TISZA Kata, i.m., 37.