"ÉN: Szia Isten!
ISTEN: Szia!
ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?
ISTEN: Inkább nem.
ÉN: Miért?
ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.
ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?
ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged van-e még bármelyikre is.
ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!
ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek. Ne ragaszkodj többé ezekhez. Engedd leesni, elmenni.
ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?
ISTEN: Csak a legjobb darabok.
ÉN: Félek változni.
ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: Nem változol! Hanem VALAKIVÉ VÁLSZ!
ÉN: Válok? Kivé?
ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek! A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani. Én szeretlek téged! Ne változz, hanem Legyél! Legyél az, aki valójában vagy! Sosem késő azzá válni, akivé már válhattál volna. Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.
ÉN: Akkor van egy másik rész.
ISTEN: Igen. Legyen az ilyen.
ÉN: Tehát...Nem vagyok törött?
ISTEN: Nem, de viszont megtörted a fogvatartó sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.
Válj azzá, aki valójában vagy!"
Pocsolyába léptem... de akarok-e továbblépni?
„A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem sem kellene elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok. … Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. … Beszélni kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan. Az élet, ha elmesélhetővé lesz, akkor viselhetővé is lesz .” [1] 38 év után, valaki észreveszi őt! Valaki, aki fiatalabb mint ő. Valaki, aki meglátja ezt a reménytelen helyzetben levő életet. Odalép hozzá, és a kérdés, amit feltesz úgy kavarják fel a 38 éve beteg ember...

Megjegyzések
Megjegyzés küldése